Úton – első rész: Budapest-Kathmandu
2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter |
– Uh, képzeld azt álmodtam, hogy megyek Indiába.
– De hát tényleg mész, nem?
– De, de, igen… de attól még elég ijesztő álom volt!
Az útvonal: Budapest-Kijev-Új Delhi-Kathmandu. Hihetetlen, hogy milyen pénzeket kérnek el szervezett utakra. Így, hogy magam szerveztem mindent a Budapest-Kijev-Új Delhi rész 136 ezer forintba, az Új Delhi-Kathmandu pedig 25 ezer forintba került. Illetékkel együtt. Lehetett volna még picit olcsóbb, ha többet várakozok Delhiben, illetve ha nem hat hónapos lejáratú jegyet veszek. Ha a minimumra hajt az ember 140 ezerből kint lehet Kathmanduban. KATHMANDUBAN! Nem Korfun vagy Sharm El Seikh-en! Persze az utóbbiak is remek helyek, csak az ember hajlamos azt gondolni, hogy Kathmandu elérhetetlen. De nem az!
Kijevben leszállni egy élmény. Főleg ha át kell szállnod és nem tudsz oroszul, ukránul, törökül vagy kínaiul hanem esetleg csak angolul. Úgy tűnik, hogy bármely más nyelv ismerői elboldogulnak. Kedvencem az információs hölgy. Kérdezek valamit, ő meg mutogat. Fantasztikus. Legközelebb a kijevi reptérre jövök angolt tanítani.
Készítek két képet – nem, az infós csaj lemarad, őérte személyesen kell ellátogatni – az egyikről nekem Indiana Jones utánérzésem van. A másiknál meg reménykedek, hogy indulásig azért csak elkészülnek a fiúk 🙂
A gépen ücsörgök, már Új Delhi felé és egyszer csak belém mar a kérdés: hogy a fenébe fogom felvenni a csomagomat? Hiszen Indiába vízum kell, és nekem az nincs. Igaz, hogy négy órával a leszálás után már Nepál felé kéne repülnöm, de a csomagomat az Aeroszvitesek csak Új Delhiig adták fel, arra hivatkozva, hogy onnan másik légitársasággal utazok. Ahhoz, hogy a csomagomat felvegyem, ahhoz viszont be kell lépnem az országba, ami vízum nélkül nem lehetséges…
Van még három órám pörgetni magamban a kérdést, végül – enyhén verejtékező homlokkal – az utaskísérőhöz fordulok, aki megnyugtat, hogy ilyen esetekre van egy „agent” aki elintézi a csomagot helyettem, csak adjam majd neki oda a csomagmatricámat. Hogy mit? Azt az apró fecnit amit Budapesten rábiggyesztettek a jegyemre. Ja, hogy azt? Persze! Ha az ember közel két méter magas, kell pár év jógagyakorlás, hogy a teljes kézipoggyászát átnézze a repülőn. Ráadásul kétszer. De hiába, nem találom. Egyre erősebben izzadok, amikor megint odaér hozzám az utaskísérő és olyan nyugodt hangon mint a GPS bemondója az ötvenedik újratervezéskor (ezt a hasonlatot nagyon kedves barátomtól loptam – köszi, Kata!) elmagyarázza, hogy akkor most mit fogunk tenni.
Leszállunk. Az ügynöknek – aki nem tűnik titkosnak – leírom a csomagom színét, majd leülök ahova mutat, hogy várjak rá negyven percet. Negyven percet tűkön ülni, amikor az ember 16 órája úton van és nem biztos benne, hogy egyáltalán célba ér, idegileg elég fárasztó. Másfél óra múlva érkezik meg az emberem. Valahol a vége felé volt egy pont a várakozásban amikor átlendültem egy békés közönybe. Amikor megérkezik az ügynök, épp ülve alszom. Miközben elaludtam, még éreztem, hogy a pad túloldalán ülő nepáli feje hátrahanyatlik, valahogy félig a vállamra.
A csomagom rendben van! Őszinte együttérzéssel nézek vissza azokra akik ott maradnak a „senki földjén” de sajnos ezen túl nem tudok sokat tenni értük. Van akit Dubai-ból toloncoltak vissza, van akinek az indiai vízumja járt le és így ragadt itt.
Ezzel a géppel fogok utazni. A háttérben látható a nap, a delhii szmogon átszűrődve…
reggeli tovább fokozza lelkesedésemet. Az út csak másfél óra, reggeli után pár
perccel már közelednek a hegyek (pontosabban: HEGYEK!!!) és a leszállás
következik. A vízum elintézése után egy Welcome to Nepal felírat fogad. Megérkeztem!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: