Úton – második rész: Kathmandu-Pokhara

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter |

– De amikor felszálltunk azt mondta, hogy ülhetünk oda.
– Igen-igen.
– Amikor viszont leugrottunk kaját venni az útra, mégis átrakta a táskáinkat máshova és a helyünkre ültetett valakit. Ez itt Nepál királya, vagy ki a franc?
– Igen-igen.
– Maga normális?
– Igen-igen…

Hajnalban kelek, 6.20-kor már a Pokharába induló buszok közt válogatok. Választásom egy turista busz – ennek majd később lesznek további előnyei – úgyhogy Nepálban szokatlan módon minden széken csak egy ember ül. Mögöttem egy spanyol pár – nekik köszönhető a bevezető párbeszéd –   mellettem japán hegymászók, kicsit hátrébb két dán srác akik közül az egyiknek nagyon kedves a tekintete, és velük dumálok az indulásig. Indulás előtt még felszáll két ausztrál lány. Pontban 7.00-kor elindulunk. Az első órában Kathmanduból kecmergünk kifelé, folyamatos, sűrű szmog veszi körül az utat. De amint kiérünk a fővárosból a táj tisztulni kezd.

Szédítő magasságokban kanyarog a busz a szerpentíneken. Itt szerintem nem az az érdekes, hogy van olyan busz amelyik lepotyog, hanem, hogy egyáltalán van olyan amelyik fent marad.

Pár órán belül találkozunk dugóval, karambollal, halálos gázolással is. Itt a halál jóval inkább az élet része mint nyugaton – erről majd még később írok. Mivel az út kétszer egy sáv, sokszor van, hogy meg kell álljunk rövidebb időre.

Egyszer állunk meg hosszabb időre, ebédelni valahol a semmi közepén egy háznál. Az ausztrál lányok mellé sodródok és beszélgetni kezdünk. Az egyik nemrég jött ki Nepálba, dokumentum filmet forgatni. Hogy miről? A másik lány – Sarah – munkásságáról. Eszméletlen a csaj! Közúton elérhetetlen nepáli falvakat jár, segít létrehozni helyi női közösségeket, akik természetes módon készítenek könyveket, amit ő Ausztráliában értékesít. Tehát egy fair trade rendszert épít ki. Most nem tudunk többet beszélni, de remélem még fogok tudni velük kommunikálni, elkérem az email címüket.

Délután villámcsapásszerűen jön a hír: az Annapurna vidéke (tehát ahova megyek, Pokhara és környéke) blokád alatt van. Hogy ez mit jelent? Bezárt boltokat, de – mindenek előtt – lezárt utakat. Egyfajta játművet engednek közlekedni: a turista buszt. Piszok mázli! Nem szívesen maradtam volna minden cuccommal, étel és szállás nélkül valahol itt:

Pokharához közeledve egyre sűrűbbek a megállások. A blokádokon (általában az úton keresztberakott hatalmas gerenda) eleinte gond nélkül átengednek, később viszont be-bekukucskálnak az ablakokon, hogy tényleg csak túristák utaznak-e a buszon. A mi buszunkon is van öt nepáli akiket a jegyszedő srác a busz hátuljába küld, ahol elhúzzák a függönyöket. A bekukucskálók közt akadnak egyenruhások, de a legtöbbjük egyszerű polgárnak tűnik aki kapott egy kis hatalmat, hogy mások felett uralkodhasson. Eleinte viccesnek tűnik az egész, mintha a felnőttek játszanának macska-egér játékot, de ahogy az idő telik egyre morcosabb arcok néznek kutatva rám kintről, egy órával az úti cél elérése előtt pedig fel is jönnek a buszra, hogy mindenkit egyesével végigmérjenek. Nincs tipikus nepáli külsőm, hála az Égnek. Viszont akinek van, azt igazoltatják és leszállítják a buszról, hogy innen menjen gyalog, vagy holnap vagy nekik mindegy. Nekünk viszont nem. Amikor a harmadik mindenkit végignézős megállításnál van pofájuk egy kb 60 éves hölgyet is leszállítani, öten (a dánok, az ausztrálok és én) szolidaritásból szintén leszállunk. A blokádozóknak ez nagyon nem tetszik – ők is tudják, hogy a turistákból vannak az országnak bevételei – kisebb vita után gyalogosan folytatjuk az utat.

Hogy a blokád miről szólt azt nagyjából tudom – belpolitikai céljai voltak, nagyjából még el is tudom fogadni a módszert, de a kivitelezést már nem.

Azt kell mondjam, hogy a körülményekhez képest – tűző napsütés, forróság, nehéz táska – jó hangulatban sétálunk. „A memoiromban majd azt írom, hogy a nap amikor elsétáltam Pokharába” – megjegyzésemmel sikerül fenntartani a jókedvet a többiekben is egy ideig, de azért mindenkinek nagyon jól esik az út vége felé újra felpattanni a buszra (nem tudom milyen logika alapján jött utánunk) és begördülni a tópartra.