–
Kér még egy kicsit?
–
Igen.
–
Kér még egy kicsit?
–
Igen.
…
Az
egyszeri ember azt hinné, hogy a Himalájában, egy kolostorban, ahol a
meditációnak és az önművelésnek szentelik egész életüket a szerzetesek, az
étkezés kifejezetten szegényes, pusztán azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa a
testet.
Nos
– legnagyobb sajnálatomra – ennek az egyszeri embernek, tökéletesen igaza van!
Nehéz leírni, hogy mi a gond az ételekkel. Akik ismernek, tudják, hogy ha sót
is teszek a rántottába az nálam már igazi gourmandkodás – maradjunk annyiban,
hogy otthon csak azért szoktam bemenni a konyhába, mert arra rövidebb az út az
étkezőm felé. Amikor valamit mégis főzök, akkor bárhogy igyekszem, valahogy nem
áll össze. Érzem a számban külön-külön mindennek az ízét, valahogy nem lesz
belőle étel. Nos – bár esküszöm, itt nem én főzök – ugyanez a helyzet a kolostori ételekkel. A
következő a menü:
Reggeli
(7h-kor): tibeti kenyér (olyasmi mint a pita), főtt zöldség, tibeti tea (vajjal
és sóval készül, hánytatónak az orvos sem írhatna fel jobbat – főleg, ha az ember valami finom, édes itókára számít és nagyot kortyol bele…)
Ebéd
(12h-kor): valami lötty (levesnek hívják, de erre semmilyen nemzetközi
egyezmény nem jogosítaná fel őket) és főtt zöldség és rizs.
Uzsonna
(15h-kor): keksz és édes tejes tea. Na ez már igen! Ez süti! Ez már tetszik!
Illetve tetszene, mert pont ekkor tartok órát két lámának… Szóval ez az ami minden
nap kimarad nekem.
Vacsora
(19h-kor): főtt tészta zöldséggel, valami levesszerűségben.
Ennyi.
Az év 365 napján, minimális változásokkal. Például van olyan reggel amikor
csicseriborsót adnak, illetve hallottam róla – de én még nem kaptam – hogy van
néha főtt tojás.
Miután
jól kisiránkoztam magam, jöjjön a nepáli valóság. Az itt tanuló srácok többségének
ez az ellátás maga a Kánaán. Tudom, mert írattam a nagyobb csoportommal házi
dolgozatot arról, hogy hogyan került a kolostorba. Az, hogy itt lehet, hogy itt
alhat, hogy kap ellátást és nem az utcán éhezik vagy a családjával nyomorog, az
a többségnek a legnagyobb áldás az életében. Olyan dolog amiért minden nap
hálát ad…
Pedig tényleg nem fényűző az ellátás. Érezni, hogy jó szívvel főznek a
szakácsok, mégis… Nem tudom mennyire volt érzékletes a fenti leírás, talán
sikerül megérezni, milyen itt egy étkezés, ha elmondom, hogy nem vagyok
nagyétkű de itt szinte mindig úgy állok fel az asztaltól, hogy még éhes vagyok.