Rízs, tészta, zöldség, tészta, zöldség, rízs

2011 május 28. | Szerző: Fóti Péter

–
Kér még egy kicsit?
–
Igen.
–
Kér még egy kicsit?
–
Igen.
…

Az
egyszeri ember azt hinné, hogy a Himalájában, egy kolostorban, ahol a
meditációnak és az önművelésnek szentelik egész életüket a szerzetesek, az
étkezés kifejezetten szegényes, pusztán azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa a
testet.

Nos
– legnagyobb sajnálatomra – ennek az egyszeri embernek, tökéletesen igaza van!
Nehéz leírni, hogy mi a gond az ételekkel. Akik ismernek, tudják, hogy ha sót
is teszek a rántottába az nálam már igazi gourmandkodás – maradjunk annyiban,
hogy otthon csak azért szoktam bemenni a konyhába, mert arra rövidebb az út az
étkezőm felé. Amikor valamit mégis főzök, akkor bárhogy igyekszem, valahogy nem
áll össze. Érzem a számban külön-külön mindennek az ízét, valahogy nem lesz
belőle étel. Nos – bár esküszöm, itt nem én főzök –  ugyanez a helyzet a kolostori ételekkel. A
következő a menü:

Reggeli
(7h-kor): tibeti kenyér (olyasmi mint a pita), főtt zöldség, tibeti tea (vajjal
és sóval készül, hánytatónak az orvos sem írhatna fel jobbat – főleg, ha az ember valami finom, édes itókára számít és nagyot kortyol bele…)

Ebéd
(12h-kor): valami lötty (levesnek hívják, de erre semmilyen nemzetközi
egyezmény nem jogosítaná fel őket) és főtt zöldség és rizs.

Uzsonna
(15h-kor): keksz és édes tejes tea. Na ez már igen! Ez süti! Ez már tetszik!
Illetve tetszene, mert pont ekkor tartok órát két lámának… Szóval ez az ami minden
nap kimarad nekem.

Vacsora
(19h-kor): főtt tészta zöldséggel, valami levesszerűségben.

Ennyi.
Az év 365 napján, minimális változásokkal. Például van olyan reggel amikor
csicseriborsót adnak, illetve hallottam róla – de én még nem kaptam – hogy van
néha főtt tojás.

Miután
jól kisiránkoztam magam, jöjjön a nepáli valóság. Az itt tanuló srácok többségének
ez az ellátás maga a Kánaán. Tudom, mert írattam a nagyobb csoportommal házi
dolgozatot arról, hogy hogyan került a kolostorba. Az, hogy itt lehet, hogy itt
alhat, hogy kap ellátást és nem az utcán éhezik vagy a családjával nyomorog, az
a többségnek a legnagyobb áldás az életében. Olyan dolog amiért minden nap
hálát ad…

Pedig tényleg nem fényűző az ellátás. Érezni, hogy jó szívvel főznek a
szakácsok, mégis… Nem tudom mennyire volt érzékletes a fenti leírás, talán
sikerül megérezni, milyen itt egy étkezés, ha elmondom, hogy nem vagyok
nagyétkű de itt szinte mindig úgy állok fel az asztaltól, hogy még éhes vagyok.

A kolostorból a városba és vissza

2011 május 25. | Szerző: Fóti Péter

–
Where are you from?
–
From Hungary.
–
From America?
–
From Europe.

A
kolostorból egy busszal tudok bejutni a város széléig (Hare Chowk) és onnan
busz vagy minibusz visz tovább Öreg Pokharába (Chipledunga). Mindkettő 10-10
rupi, úgyhogy nagyjából 50 forintból és 30-60 perc alatt jutok el az
internetig. Attól függően, hogy sietek-e. Ha sietek akkor 60…

Chipledungában mindent meg lehet kapni, csak tudni kell, hogy hol
kell keresni.

Elég
sokáig internetezem ahhoz, hogy az egyik utolsó minibusszal (7.30 körül) menjek
vissza Hare Chowk-ba. A minibusz most tényleg tele van. Ugyanis ha minden hely
foglalt, az Nepálban csak azt jelenti, hogy még nem ülnek egymás ölében. Ezzel
a technikával majd még egyszer ennyien tudnak felszállni. A következő etap,
hogy mivel a nepáliaknak rövid a lábuk az egyes sorok és az ülők közé görnyedve
még be tud torzulni valaki. Tehát mondjuk egy átlagos tíz személyes – európai
értelemben – minibuszba elől ülnek hárman a két ülésen, hátulra beülnek tízen a
nyolc helyre. Ölbeüléssel még mondjuk négyen, és akkor jön a görnyedező két
ember. Tehát összesen tizenkilencen. Egy ilyen tele minibusz érkezik és nagy
vígan kezd utasokat gyűjteni, ugyanis felszállni még lehet! Hárman lépünk fel
az ajtó peremére. Én kapaszkodok veszettül, a másik két figura úgy hajol ki,
mintha egy sportvitorláson trambulinoznánk, miközben száguldunk végig az esti
városon.

Mi
sem természetesebb, hogy az akrobata mutatvány közepén még jön a szokásos
kérdés is: where you’re from, Sir? Europe! Vágom rá határozottan, arcomat a
menetszélnek tartom és elkezdek nevetni. A szerelem sokat kihoz az emberből!

Hare
Chowk-ból a kolostor irányába már nem megy busz, kénytelen vagyok taxival menni.
Rövid alkudozás után 100 rupiban (250 Ft) állapodunk meg. A hegyek lábánál, a lenti nagykapunál
szállok ki a taxiból. A kolostorhoz felvezető út vaksötét. Messze fölöttem, a
hegyek és felhők nyílásában csillagok ragyognak. Zihálva érek a kolostor
kapujához. Hurrá – nyitva van! Belépek. Itthon vagyok! Most először hívom magamban
otthonomnak a kolostort.

Pokhara, dán srác, more fair trade

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

–
Ez tényleg vízálló?
–
100%-ig vízálló!
–
És nem szakad szét?
–
Nem szakad szét!

„Mindenkinek van egy története”. A dán srác akinek a karja
tele van tetoválva és nagyon kedvesek a szemei, este, egy sör után kezdett bele
a sajátjába. Nem volt nálam diktafon, úgy mesélem el ahogy emlékszem a
történetre:

A városban, ahol élt,
egy este hazafelé sétált és valaki arcon csapta. Egy vasrúddal. Nem emlékszik
semmire. A vasrúdat is onnan lehet csak tudni, hogy több műtéttel kellett a
vasszilánkokat kioperálni a bal szeméből. Ja, csak azután, hogy az orrát
kiszedték a jobb szeméből ahova az orrcsontja került az ütés hatására. Ha a
koponyája egy mm-el beljebb megy és roncsolja az agyat most halott vagy félig
bénult lenne. Egy ismeretlen nő vitte be a kórházba. Daniel 18 éves volt ekkor
és épp az érettségire készült…

19 éves korára
gyógyult meg teljesen. És tényleg teljesen. Kivették a koponyájából a
fémbetéteket és a rögzítő csavarokat. Új életet kezdhetett. Fájdalom és
komolyabb  maradandó nyom nélkül – bár az
egyik szemére picit rosszul lát azóta. Miután felépült két tetoválást
csináltatott magának: egyet az iskolája tiszteletére  – mert megfogadta, hogy magára festi ha
sikerül befejeznie, a másikat – két kéz ahogy tart egy szívet – a családjának
és a barátainak akik mellette voltak.

Szóval ez a srác most 23 éves és kijött önkénteskedni 5
hónapra egy árvaházba, Kathmanduba. Az árvaházba egészen apróságok is kerülnek.
Egyik nap egy három hetes csöppséget hoztak be, hogy a gondjukra bízzák… A
munkájáról és általában az árvaházakról (rengeteg van belőlük) még később fogok
írni.

Ahogy az órát nézem a fair trade is későbbre marad. Írom folyamatosan a bejegyzéseimet és amint online leszek megosztom…

Úton – második rész: Kathmandu-Pokhara

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

– De amikor felszálltunk azt mondta, hogy ülhetünk oda.
– Igen-igen.
– Amikor viszont leugrottunk kaját venni az útra, mégis átrakta a táskáinkat máshova és a helyünkre ültetett valakit. Ez itt Nepál királya, vagy ki a franc?
– Igen-igen.
– Maga normális?
– Igen-igen…

Hajnalban kelek, 6.20-kor már a Pokharába induló buszok közt válogatok. Választásom egy turista busz – ennek majd később lesznek további előnyei – úgyhogy Nepálban szokatlan módon minden széken csak egy ember ül. Mögöttem egy spanyol pár – nekik köszönhető a bevezető párbeszéd –   mellettem japán hegymászók, kicsit hátrébb két dán srác akik közül az egyiknek nagyon kedves a tekintete, és velük dumálok az indulásig. Indulás előtt még felszáll két ausztrál lány. Pontban 7.00-kor elindulunk. Az első órában Kathmanduból kecmergünk kifelé, folyamatos, sűrű szmog veszi körül az utat. De amint kiérünk a fővárosból a táj tisztulni kezd.

Szédítő magasságokban kanyarog a busz a szerpentíneken. Itt szerintem nem az az érdekes, hogy van olyan busz amelyik lepotyog, hanem, hogy egyáltalán van olyan amelyik fent marad.

Pár órán belül találkozunk dugóval, karambollal, halálos gázolással is. Itt a halál jóval inkább az élet része mint nyugaton – erről majd még később írok. Mivel az út kétszer egy sáv, sokszor van, hogy meg kell álljunk rövidebb időre.

Egyszer állunk meg hosszabb időre, ebédelni valahol a semmi közepén egy háznál. Az ausztrál lányok mellé sodródok és beszélgetni kezdünk. Az egyik nemrég jött ki Nepálba, dokumentum filmet forgatni. Hogy miről? A másik lány – Sarah – munkásságáról. Eszméletlen a csaj! Közúton elérhetetlen nepáli falvakat jár, segít létrehozni helyi női közösségeket, akik természetes módon készítenek könyveket, amit ő Ausztráliában értékesít. Tehát egy fair trade rendszert épít ki. Most nem tudunk többet beszélni, de remélem még fogok tudni velük kommunikálni, elkérem az email címüket.

Délután villámcsapásszerűen jön a hír: az Annapurna vidéke (tehát ahova megyek, Pokhara és környéke) blokád alatt van. Hogy ez mit jelent? Bezárt boltokat, de – mindenek előtt – lezárt utakat. Egyfajta játművet engednek közlekedni: a turista buszt. Piszok mázli! Nem szívesen maradtam volna minden cuccommal, étel és szállás nélkül valahol itt:

Pokharához közeledve egyre sűrűbbek a megállások. A blokádokon (általában az úton keresztberakott hatalmas gerenda) eleinte gond nélkül átengednek, később viszont be-bekukucskálnak az ablakokon, hogy tényleg csak túristák utaznak-e a buszon. A mi buszunkon is van öt nepáli akiket a jegyszedő srác a busz hátuljába küld, ahol elhúzzák a függönyöket. A bekukucskálók közt akadnak egyenruhások, de a legtöbbjük egyszerű polgárnak tűnik aki kapott egy kis hatalmat, hogy mások felett uralkodhasson. Eleinte viccesnek tűnik az egész, mintha a felnőttek játszanának macska-egér játékot, de ahogy az idő telik egyre morcosabb arcok néznek kutatva rám kintről, egy órával az úti cél elérése előtt pedig fel is jönnek a buszra, hogy mindenkit egyesével végigmérjenek. Nincs tipikus nepáli külsőm, hála az Égnek. Viszont akinek van, azt igazoltatják és leszállítják a buszról, hogy innen menjen gyalog, vagy holnap vagy nekik mindegy. Nekünk viszont nem. Amikor a harmadik mindenkit végignézős megállításnál van pofájuk egy kb 60 éves hölgyet is leszállítani, öten (a dánok, az ausztrálok és én) szolidaritásból szintén leszállunk. A blokádozóknak ez nagyon nem tetszik – ők is tudják, hogy a turistákból vannak az országnak bevételei – kisebb vita után gyalogosan folytatjuk az utat.

Hogy a blokád miről szólt azt nagyjából tudom – belpolitikai céljai voltak, nagyjából még el is tudom fogadni a módszert, de a kivitelezést már nem.

Azt kell mondjam, hogy a körülményekhez képest – tűző napsütés, forróság, nehéz táska – jó hangulatban sétálunk. „A memoiromban majd azt írom, hogy a nap amikor elsétáltam Pokharába” – megjegyzésemmel sikerül fenntartani a jókedvet a többiekben is egy ideig, de azért mindenkinek nagyon jól esik az út vége felé újra felpattanni a buszra (nem tudom milyen logika alapján jött utánunk) és begördülni a tópartra.

Kathmandu

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

Három
napot töltöttem Kathmanduban, amiről valamikor máskor fogok beszámolni. Az
akkor készült fotóim egy részét viszont lehet látni itt:

http://galeria.nlcafe.hu/1/45458/0/1

Úton – első rész: Budapest-Kathmandu

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

– Uh, képzeld azt álmodtam, hogy megyek Indiába.
– De hát tényleg mész, nem?
– De, de, igen… de attól még elég ijesztő álom volt!

Az útvonal: Budapest-Kijev-Új Delhi-Kathmandu. Hihetetlen, hogy milyen pénzeket kérnek el szervezett utakra. Így, hogy magam szerveztem mindent a Budapest-Kijev-Új Delhi rész 136 ezer forintba, az Új Delhi-Kathmandu pedig 25 ezer forintba került. Illetékkel együtt. Lehetett volna még picit olcsóbb, ha többet várakozok Delhiben, illetve ha nem hat hónapos lejáratú jegyet veszek. Ha a minimumra hajt az ember 140 ezerből kint lehet Kathmanduban. KATHMANDUBAN! Nem Korfun vagy Sharm El Seikh-en! Persze az utóbbiak is remek helyek, csak az ember hajlamos azt gondolni, hogy Kathmandu elérhetetlen. De nem az!

 Kijevben leszállni egy élmény. Főleg ha át kell szállnod és nem tudsz oroszul, ukránul, törökül vagy kínaiul hanem esetleg csak angolul. Úgy tűnik, hogy bármely más nyelv ismerői elboldogulnak. Kedvencem az információs hölgy. Kérdezek valamit, ő meg mutogat. Fantasztikus. Legközelebb a kijevi reptérre jövök angolt tanítani.

Készítek két képet – nem, az infós csaj lemarad, őérte személyesen kell ellátogatni – az egyikről nekem Indiana Jones utánérzésem van. A másiknál meg reménykedek, hogy indulásig azért csak elkészülnek a fiúk 🙂

A gépen ücsörgök, már Új Delhi felé és egyszer csak belém mar a kérdés: hogy a fenébe fogom felvenni a csomagomat? Hiszen Indiába vízum kell, és nekem az nincs. Igaz, hogy négy órával a leszálás után már Nepál felé kéne repülnöm, de a csomagomat az Aeroszvitesek csak Új Delhiig adták fel, arra hivatkozva, hogy onnan másik légitársasággal utazok. Ahhoz, hogy a csomagomat felvegyem, ahhoz viszont be kell lépnem az országba, ami vízum nélkül nem lehetséges…

Van még három órám pörgetni magamban a kérdést, végül – enyhén verejtékező homlokkal – az utaskísérőhöz fordulok, aki megnyugtat, hogy ilyen esetekre van egy „agent” aki elintézi a csomagot helyettem, csak adjam majd neki oda a csomagmatricámat. Hogy mit? Azt az apró fecnit amit Budapesten rábiggyesztettek a jegyemre. Ja, hogy azt? Persze! Ha az ember közel két méter magas, kell pár év jógagyakorlás, hogy a teljes kézipoggyászát átnézze a repülőn. Ráadásul kétszer. De hiába, nem találom. Egyre erősebben izzadok, amikor megint odaér hozzám az utaskísérő és olyan nyugodt hangon mint a GPS bemondója az ötvenedik újratervezéskor (ezt a hasonlatot nagyon kedves barátomtól loptam – köszi, Kata!) elmagyarázza, hogy akkor most mit fogunk tenni.

Leszállunk. Az ügynöknek – aki nem tűnik titkosnak – leírom a csomagom színét, majd leülök ahova mutat, hogy várjak rá negyven percet. Negyven percet tűkön ülni, amikor az ember 16 órája úton van és nem biztos benne, hogy egyáltalán célba ér, idegileg elég fárasztó. Másfél óra múlva érkezik meg az emberem. Valahol a vége felé volt egy pont a várakozásban amikor átlendültem egy békés közönybe. Amikor megérkezik az ügynök, épp ülve alszom. Miközben elaludtam, még éreztem, hogy a pad túloldalán ülő nepáli feje hátrahanyatlik, valahogy félig a vállamra.

A csomagom rendben van! Őszinte együttérzéssel nézek vissza azokra akik ott maradnak a „senki földjén” de sajnos ezen túl nem tudok sokat tenni értük. Van akit Dubai-ból toloncoltak vissza, van akinek az indiai vízumja járt le és így ragadt itt.

Ezzel a géppel fogok utazni. A háttérben látható a nap, a delhii szmogon átszűrődve… 

Végre a kathmandui gépen, boldogan. A tökéletes
reggeli tovább fokozza lelkesedésemet. Az út csak másfél óra, reggeli után pár
perccel már közelednek a hegyek (pontosabban: HEGYEK!!!) és a leszállás
következik. A vízum elintézése után egy Welcome to Nepal felírat fogad. Megérkeztem!

Az elhatározás

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

–
Van ez a láma ismerősöm…
–
Ühüm.
–
Szerintem jó lenne ha kimennél a kolostorukba, Nepálba…
–
Ühüm.
–
Írok neki és akár egy hónap múlva indulhatnál is…
–
Ühüm.

Valahogy
természetes, hogy megyek. Azt érzem határozottan, hogy ha nem most, akkor
mikor? A korábbi vállalkozásom leszálló ágban, az új a beindulás szélén, de a
beindulás tud várni fél évet. Gyerekem, feleségem nincs. Aki a szívemben, az pedig nem a távolsághoz tartozik. Tökéletes időzítés.
Meg egyébként is szeretnék magam lenni amit a világomtól távol szabadabban
tehetek meg.

Minden gyorsan és zökkenőmentesen megy, néha magam sem akarom elhinni.
Az indulás időpontja gyorsan közeleg, az utolsó napokra még rengeteg tenni-,
elintézni- és találkozni való marad.

Prológus

2011 május 23. | Szerző: Fóti Péter

– Miért pont Nepál?
– Indiában nagyon sokan vannak…
– Úgy érted nem fértél volna el?
– Áh…

Az embernek vannak jó- és rosszakarói. Az, amelyik elküldi több ezer kilométerre magától, földcsuszamlások, útlezárások, soha meg nem érkező buszok és ugyanazt az egyetlen kérdést örökösen feltevő emberek közé, döntse el mindenki maga, melyik kategóriába tartozik. Ugyanennek az embernek köszönhetem, hogy most itt vagyok, 900 méterrel a tenger szintje fölött egy gyönyörű tó közelében és körbevesznek a Föld legmagasabb hó borította hegycsúcsai. Ez itt Nepál közepe, az Annapurna vidéke, egy fantasztikus kolostor a Himalája tövében.

Az egész persze nem itt kezdődött…